A bérletsorozat első hangversenye Kodály legismertebb zenei arcát mutatta fel: a népdalgyűjtőt, a népzenét feldolgozó, nagyobb műveibe emelő komponistáét. A népi zene hiteles megszólaltatásához a műsort összeállító két dirigens, Strausz Kálmán és Riederauer Richárd meghívta a Magyar Nemzeti Táncegyüttes zenekarát. Az összeállításba pedig olyan zenedarabokat választottak, amelyeket ismerhetett a közönség – kivált azok, akik a zeneköltő tanítási módszerével nem csak híradásokban találkoztak, hanem maguk is azzal tanultak még az általános iskolában.
A hangverseny zserbó szelet felépítésű volt: egymást váltogatták a zenekari és az emberi hangra írt darabok. Elsőként felvidéki összeállítást hallottunk a hagyományos fölállású együttestől (hegedű, brácsa, bőgő, cimbalom és duda). Igen furcsa és mégis nagyon ismerős volt A csitári hegyek alatt olyan hangszerelése, hogy a duda adja a dallamot, majd egyenként lép be a bőgő, a brácsa, a prímás, majd együtt szólal meg az egész zenekar.
A kórus egyszerű dallammal kezdte a saját számát, aztán Székely fonóból ismerős El kéne indulni, kit kéne elvenni, csakhogy a nyersebb változat, ahol a szegény és a gazdag feleségnek való nem igazi alternatíva. A rezignáltabb megszólalás jobban érzékelteti az igazi legénygondot: nincsen jó választás. Kompromisszum nélkül nem megy… Megy viszont a legény katonának (Katonadal), Tarkó Tamás trombita- és Nagy Sebestyén dobkíséretével.
Némi kórustörténeti visszapillantást is kaptunk két szám között. Elhangzott ugyanis most, hogy 1956-ban a kórus nem exponálta magát az októberi eseményekben – nem is tehette, Kínában vendégszerepelt –, azonban a Férfikar megtagadta a fellépést Moszkvában a turnéról visszafelé, ezért szét akarták zavarni, és éppen Kodály emelt szót a fennmaradása mellett. Neki aligha mertek volna ellentmondani.
Székely csokor, táncházi zene következett a zenekartól, két különlegességgel. Megszólalt a kevesek által ismert, szekercével faragott csellóra emlékeztető ütőgardon (autentikus népi hangszer) az Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek kíséreteként, és meglepő, egész szokatlan hatású volt a kádencia, a lezárás. Épp azért, mert ennek jobbára csak feldolgozásait ismerjük.
Kodály számos valláshoz kötődő, istenes művet is írt. Az ilyen hangütésű műhármas is az egyszerű népénekkel kezdődött (Jelenti magát Jézus), majd a Szent István királyhoz szóló ének nyomában jött a – már nagyon várt és szeretett – Esti dal. Ami ugyan nem templomi ének, de azért fohászkodás, egy fáradt legény vágyik pihenésre. Csakhogy – akárcsak jóval előbb Bach – ha Kodály csupán egy dallammorzsát, néhány taktusnyi melódiát kapott a kezébe, abból mindig karakteresen Kodály-mű született. Szétszálazza a dallamot, szólamai új szövetté válnak, varázslatos orgonahang szól a vezető szólam hátterében. Gyönyörű, ennyi.
(Személyes élményem: hallottam az Esti dalt lelkes olasz amatőröktől, holland unitáriusoktól, japán konzisoktól. A beleépült magyar mondathangsúlyt, a magánhangzók kellő hosszúságát persze szinte lehetetlen egy külhoninak elsajátítani. De mégis: ha a szerző ezt megélhette volna…)
Érdekes zenekari összeállítás volt a Páva-variációk. Mondjuk így: a közismert Felszállott a páva előképei, előmunkálatai, rokonai, beleszőve a Gyere le a fáról, cinegemadár…
"A jó lovas katonának..." szóló: Gaál Csaba - Fotó: Korbély Attila
Zárópoén is volt, de milyen! A sokrétegű zserbó szeletre rákerült a csokimáz: a zenekar kísérte a kórust, megszólalt a Háry-toborzó Gaál Csaba szólójával, a közönség aktív részvételével – mert ugye ezt valamennyien ismertük, tudjuk, szeretjük: Csak az gyüjjön katonának, aki ilyet szeret!
Na, de persze aki az ilyen katonáskodást nem szereti, azt az Istenért ne kényszerítsék!
Fotók: Korbély Attila
A következő hangverseny:
Kodály és a költészet
Időpont: 2017. december 8. (péntek)
Helyszín: Magyar Tudományos Akadémia díszterme (1051 Budapest, Széchenyi István tér 9.)
Jegyvásárlás a helyszínen is!
