Harmincöt évvel a mű születése, illetve ősbemutatója után botorság azt boncolgatni, hogy mi az István, a király mondanivalója, üzenete, milyen áthallások vannak a műben és miért. Azon is fölösleges gondolkodni, mi a titka a Szörényi Levente–Bródy János alkotópáros rockoperájának, mivel bárhol, bármilyen formában adják elő, „megállja a helyét”. Nem számít, hogy István- vagy Koppány-pártiak vagyunk, ezt a darabot zenéjében és szövegében is nekünk írták. Mindannyiunknak. Az István, a király „a miénk”.

Hétfőn este a Bartók Plusz Operafesztiválon hangverseny-előadáson láthattuk az első magyar király történetét. Érdekességként jegyzem meg, hogy többen találgatták, hogyan is lehet előadni ezt a sokszereplős, grandiózus darabot a tágasnak igazán nem mondható miskolci játszóhelyen, és nagyon sok néző meghökkent, amikor beérve a terembe meglátta a székekkel sűrűn telerakott színpadot.

"Újszülöttek" is mindig vannak, akik rácsodálkoznak, amikor felhangzik a Beethoven-nyitány, a közelükben viszont valahogy mindig ül egy beavatott, aki suttogva felvilágosítja őket, hogy a nagy német zeneszerzőt is megihlette a szent magyar király története. Tervezett operájából viszont csak a nyitányt – ezt 1812. február elején elő is adták a pesti színházban – és pár énekes részletet komponált meg.

Rég nem láttam ilyen kiegyensúlyozott színpadi jelenlétet, ahol minden és – majdnem – mindenki a helyén volt. Ahol együtt élt, lélegzett, sokszor egy testként működött a színpadon jelen lévő teljes szereplőgárda: nemcsak a szólisták, hanem a Budapesti Stúdiókórus és Honvéd Férfikar, a középen helyet foglaló Óbudai Danubia Zenekar (külön élmény volt látni, hogy a kórus és a zenekar tagjai alkalmanként "átmentek közönségbe", olyan szinten élvezték az előadást, amikor éppen nem az ő soruk volt) és az értelemszerűen elöl álló énekesek. Kesselyák Gergely karmester pedig annyira beleélte magát a történetbe, hogy időnként már-már extázisba esve úgy dirigált, hogy őszintén már azt kezdtem figyelni, mikor emelkedik a magasba.

A tíz évvel ezelőtti szereposztó show-műsor, A Társulat győztesei közül négyen énekeltek hétfő este. Mindannyian a megszokott és elvárt formát hozták, sőt úgy hiszem, hogy az elmúlt évtized nem koptatta el őket, inkább a javukra vált. Feke Pál ez alkalommal is megbízhatóan énekelte István ("jelmez": kultúrember, öltöny, nyakkendő) szerepét, Vadkerti Imre megérett Koppány (fekete póló, zakó, hiányoltam egy kellő vastagságú arany nyakláncot vagy bármi jelképet) karakteréhez, hangban és látványban egyaránt.

Éder Enikő Saroltjának is használt az idő, hitelesen alakította István szigorú, határozott anyját – igaz, ráerősített erre a fekete nadrágkosztüm is. Ezt a szigorúságot Éder Enikő olyannyira komolyan vette, hogy már-már azt hittem, a vastaps sem tud mosolyt csalni az arcára… de aztán mégis.

Az előadás végén, a Himnusz után a nézők addig tapsoltak állva, míg a karzatról le nem jött a Szörényi–Bródy szerzőpáros
      Fotó: Havran Zoltán

Bocsássanak meg, ha a darab kronológiáját most felborítom, és arról írok, hogy érdekes megoldásnak találom, hogy az eredeti darabban lévő Boglárka, Picur és Enikő, vagyis Koppány három felesége helyett ebben a változatban kilenc hölgy vágyakozik a nagyúrral megosztani az ágyát. Ennek a betétnek az igazi célját és értelmét soha nem láttam igazán, Gizella sápadtságának ellenpontozására persze jók a bővérű (és jó hangú) asszonyok, de mivel, akárcsak Gizella Istvánt, ők sem tudják Koppányt a harctérről el- és az ágyba becsábítani, a történet szempontjából nincs jelentősége. Ennek ellenére szeretjük, és ugyanúgy dúdoljuk, mint a fő dalokat. Szemnek és fülnek is csemege ez a megoldás, amit most láthattunk-hallhattunk.

Mivel a rockopera koncertváltozatáról alapvetően pozitívak a benyomásaim, megpróbálom kritikámat – pontosabban csalódottságomat – itt a cikk vége felé elrejteni. Asztrik apát (jelmez: fehér garbó, fekete zakó) szerepé­ben egy jegyzett operaénekes, László Boldizsár lépett fel. Lehet, hogy más is szorult súgóra előadás közben – csak azt nem vettük észre. Szeptemberben lesz a következő előadás. Megnyugtató, hogy van még idő.

A táltos (hosszú, fekete kabát) szerepé­ben Szomor György viszont végig remekelt. Szemenyei János Laborca (laza, mondhatni sportos viselet, galléros fehér póló, fekete dzseki) hangja figyelemre méltó volt, a színészi alakítására viszont üzenem: szeretem, ha mosolyog a szereplő, de Laborc nem egy vicces figura, és amikor nem énekel, de ott áll a színpadon, akkor ő az ősi hitet védelmező magyar úr. Kellő zordságot, elszántságot kérünk!

A három haszonleső német lovag, a három köpönyegforgató magyar úr, a két regös és a krónikás szerepét összevontan Mészáros Tamás, Szakonyi Milán és Fehér Gábor énekelte (öltözék: szürke, mellényes öltöny, nyakkendő). Ők rendben voltak, a minimális koreográfia, amire teret kaptak, üdítően hatott az amúgy értelemszerűen mozgásszegény előadásban. Ennyi kellett. Nem több, de ennyi igen.

Számomra és még sokak számára az igazi meglepetés Tóth Gabi volt, Réka (égszínkék, térd alá érő, egyszerű ruha) szerepében. Koppány kereszténnyé lett lánya a darabban nehéz helyzetben van. Akárcsak Tóth Gabi ebben a szereplőgárdában. Itt is, ott is egyedül. Áll a színpadon, énekel, a hangja színében, minden rezdülésében benne van a félelem, a reménytelenség, és amikor apja holttestének kiadásáért könyörög, a szívünk szakad meg érte. Érte, Rékáért, Koppány elkergetett lányáért és érte Tóth Gabiért, aki olyan alázattal áll a színpadon, hogy nem ismerünk rá.

Senkit és semmit nem hagytam ki, így most már csak a finálé maradt hátra: a Himnusz. A nemzeti imánk első taktusaira mindenki felállt, és mivel megérdemelte az előadás, állva is maradt, és addig tapsolt, amíg a karzatról lejött a színpadra a díszelőadáson jelen lévő alkotópáros is.

A Bartók Plusz Operafesztivál és a Zikkurat Színpadi Ügynökség közös produkcióját szeptember 15-én Szombathelyen, november 2-án Pécsett, 10-én Zalaegerszegen, 18-án Debrecenben, 22-én Veszprémben adják elő. A fővárosban december 17-én, az Arénában.

Szerző: B. Orbán Emese (Mi - Magyar Idők) ITT

2018. június 13.