Honvéd Férfikar, MÁV Szimfonikusok – 2015. november 18.

A zene évszázadok óta reflektál a háborúkra. Operák, misék, szimfóniák, nyitányok címét lehetne sorolni a barokktól a klasszi-kán és a romantikán át a 20. századig: olyan szerzők műveit, mint Verdi (A lom-bardok az első keresztes háborúban), Haydn (Nelson-mise), Sosztakovics (Leningrádi szimfónia), Beethoven (Wellington győzel-me), Csajkovszkij (1812-nyitány). Britten annak idején az 1940 novemberében le-bombázott Coventry Székesegyház újraszentelésére írta Háborús requiemjét, s így a mű a II. világháború egyik mementója lett, maga a szöveg azonban, amelynek nyomán keletkezett – Wilfred Owen versei –, egy első világháborús mártír költészete, így ebben a darabban sajátos módon egybefo- nódik a két világégés emléke. A népszerű kortárs szerző, Michael Nyman 2014 novemberében War Work (Háborús mű) címmel mutatott be az I. világháborúnak a centenáriumon emléket állító alkotást a Müpában. Nemrég a Honvéd Férfikar rendelt meg új kompozíciókat öt kiváló magyar zeneszerzőtől: öt olyan művet, amelyek esetében szintén kritérium volt, hogy a darabnak az I. világháborúra kell valamilyen módon reflektálnia.

Az öt szerző egyetlen esztétikai csoportosulást alkot: Csemiczky Miklós (1954), Selmeczi György (1952), Orbán György (1947) és Vajda János (1949) régóta úgy él a magyar közönség és a muzsikus szakma tudatában, mint a „Négyek” néven ismert alkotóközösség – négy olyan zeneszerző, akik nemcsak termékeny személyes kapcsolatot ápolnak egymással, de kompozíciós gondolkodásuk is sok rokon vonást mutat. Hozzájuk csatlakozott immár jó pár éve egy náluk jelentősen fiatalabb ötödik, akinek jóvoltából a Négyek csoportja immár a magyar Ötökké változott: Gyöngyösi Levente (1975), aki Selmeczihez és Orbánhoz hasonlóan Erdély szülötte, így ötük közül három zeneszerző esetében ez a történelmi-kulturális háttér is közös nevező és szellemi összekötő kapocs.

Öt új magyar ősbemutató egyszerre: nagy szolgálatot tesz a hazai kultúrának az olyan együttes, amely effélét szorgalmaz. Hát még, ha ilyen zeneszerzők műveiről van szó! Az öt kompozíciót a Honvéd Férfikar a MÁV Szimfonikus Zenekarral és néhány kiváló szólistával szövetkezve, november 18- án és 22-én, két hangversenyen tárta a közönség elé a kórus karigazgatója, Strausz Kálmán vezényletével. A két koncertet közös cím foglalta egybe: a „Mikor megyek Galícia felé…” világháborús dal ismert sora, itt és most tehát önmagáért beszél. Ez a kritika csak az első hangversenyről szól, ennek tapasztalatai azonban rendkívül kedvezőek.

Először is egy igen kreatív ötletről kell szólnia a kritikusnak. Az első estén a három megszólalt mű (Gyöngyösi: Katonasirató, Selmeczi: Te Deum 1914; Csemiczky: De profundis) nem egymástól elszigetelten hangzott fel, hanem a közös témát és a szerzők szellemi összetartozását egyaránt hangsúlyozva, egyetlen összefüggő, háromrészes összművészeti produkció gyanánt. Összművészetit kell írnom, hiszen egyrészt a kompozíciók között két színművész, Kiss Emma és Olt Tamás különféle irodalmi szövegekből, köztük Shakespeare, Ady, Balázs Béla műveiből olvasott fel, ez tagolta a koncertet és fűzte egybe az egyébként szünet nélküli eseményen elhangzott zenéket. Másrészt a szövegek és időnként a zenék közben is filmvetítést láthattunk, I. világ- háborús felvételekből. Megragadóan szuggesztív, önmagán túlmutató érvényű komplex műsor jött így létre, figyelmeztető felkiáltás a háború, minden idők háborúi ellen, közös „művészeti szertartás” az emberségért, a békéért. Egy olyan együttestől, amely nevében a honvéd szót viseli, szebbet és méltóbbat el sem lehet képzelni. Szintén érzékenység jele, hogy a helyszín a Nemzeti Múzeum díszterme volt.

Nem vagyok feltétlen híve annak az esztétikai irányzatnak, amelyet a Négyek (illetve ma már Ötök) képviselnek, s ezt itt és most azért is érzem fontosnak előrebocsátani, mert ennek fényében talán még hitelesebb lehet az egyértelmű elismerés, sőt lelkesedés, amellyel erről a három műről beszá- molni készülök. Igazi zenék voltak ezek: tartalmasak, megmunkáltak, szenvedélyesek – olyanok, amelyeknek akadnak felemelő, sőt megrázó pillanatai is. Mindhárom mű zenei nyelve a kortársi dallam- és harmóniavilágot a múlt stílusaival elegyítő eklektika. Mindhárom műre jellemző a nagy zenekari és kórustuttik alkalmazása, az erő, a sodrás, a nagy hangzástömeg dramaturgiai hatásának kihasználása. Ha a múltidéző-múltfeldolgozó keverék-idióma stiláris pilléreit kell megnevezni, ezeket Gyöngyösinél Bartók és Szokolay, Selmeczinél Mahler és Kodály, Csemiczkynél Liszt és Stravinsky stílusemlékeinek megjelenése képviselte.

Gyöngyösi Katonasiratója ragadott meg legkevésbé, de kétségtelen, hogy ez is fontos, jelentős alkotás. A három közül ez mutat népzenei hatást, ami logikus is, hiszen a darab népi szövegeket dolgoz fel. Selmeczi Te Deumában egy remek dramaturgiai ötlet a legfontosabb: a mű formáját meghatározza, hogy a Te Deum latin szövegét, amelyet a férfikar recitál, háromszor megszakítják a Jelenések könyve négy női szólista hangján magyarul elhangzó bibliai részletei, s ez a két anyag, a tuttik és a szólók, a latin és a magyar textus váltakozásának ritmusa adja meg a mű –ha úgy tetszik, egy vokális concerto– alaplüktetését. Csemiczkynél a két pillért Liszt és Stravinsky hangzásvilágában, zenei magatartásában véltem felfedezni: az ő művének legfontosabb erénye a vállalt szenvedély, a bátran érvényesített pátosz, amely, bár a mélységről énekel, magasba emelte és sötét izzással telítette a koncert legvégének hangulatát.

Ámulva hallgattam, milyen kitűnő szólisták kaptak feladatot a három műben. Csak hölgyeket foglalkoztatott a Honvéd Férfikar markáns hangzásának előterében a három zeneszerző. Gyöngyösi darabjában Kersák Edina, Selmecziében Stefanik Márta, Kempf Márta, Busa Gabriella és Uitz Orsolya, Csemiczkyében Kun Ágnes Anna lépett pódiumra. Hangminőségük, intonációs igényességük, szövegmondásuk olyan egységesen magas színvonalú volt, hogy nem is emelhetek ki senkit a felsorolásból. Strausz Kálmán a műveket méltó hevülettel és részletgazdagsággal életre keltve, tel- jes kompetenciával vezényelt, a MÁV Szimfonikusok szuggesztíven, gazdag hangzással játszottak, a Honvéd Férfikar pedig azzal az érces zengéssel szólalt meg, amelyet oly sokan szeretünk, és amely az együttesnek a magyar zeneéletben már hosszú idő óta vonzó védjegye.

Szerző: Csengery Kristóf

2015. december 07.